Vági János kötetéről
Tény: Vági János író, építész. Első kötete 2024-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál. Címe: Hanghordozó. A kötetet Tóth Ramóna Mirtill szerkesztette, az utószót Sipos Balázs írta. A borító – melyet Vági János tervezett – színeiben kontrasztos: az elhomályosított, boltíves belső tér szürkeségét az élénk, piros sáv töri meg. A szürke képen különböző méretben latin betűk sorakoznak egyesével, függőlegesen. A hátsó borítón az alábbi idézet olvasható: „Felteszem a fejhallgatót, hogy meghallgassam. Talán most kiderül, mi ez a szörnyű hang, mert ha valami titokzatos ezen a hangfelvételen, akkor ez az.”
Vélemény: Pont, mint a Mátrix főcím előtti jelenetében; vertikálisan függő jelek, itt három vagy négy különböző méretben. A pipacspiros betűkből semmilyen irányból nem lehet értelmes szavakat kiolvasni, nem úgy az idézetből, ahol az előzetes olvasói elvárás a titokra irányul, amely feltárul a Hanghordozó olvasásából, technikai értelemben a tárólóegység dekódolásából, amelyhez egy arra alkalmas lejátszó eszközre és hallgatóra van szükség – a kötet értelmezési keretében az olvasóra és az olvasásra. A hanghordozó lejátszása, az elhangzottak lejegyzése a kötet több pontján megjelenik; nem tematikusan, hanem motivikusan része a kötetegésznek. Az elbeszélő több ponton reflektál a hangfelvétel reprezentációjának korlátaira, hangfelvételt hallgat, hanghordozóként jelenik meg a panellakás fűtéscsöve, egy zenét hallgató idős férfi.
Tény: A kötet hat nagy egységre tagolódik, az egységek fejezet helyett szólamként követik egymást: Első szólam, Második szólam, és így tovább. A szólamok alatt rendre négy szöveg áll, címeik rövidek. A magyar nyelv értelmező szótárában található szólam-definíció: „1. (zene) A dallamnak olyan vonala, amely vmely zeneművön rendsz. több más ilyennel egyidejűleg végigvonul. 2. (zene) Vmely hangszeres együttesre írt darabnak egyetlen hangszeren játszott része.”
Vélemény: A hat szólam nem válik el élesen egymástól, de a szólamok darabjai nem is kapcsolódnak szorosan. Egymáshoz való viszonyukból nem épül egy nagy narratíva, motívumok, érzületek, néhány esetben (feltehetően) szereplők kötik össze a szövegeket. A szólamokon belüli darabok annyiban novellaszerűek, amennyiben rövidségük és a más darabokhoz való laza kapcsolódásuk ezt alátámasztja. A szólamok zenei definíciójához hasonló szövegbéli egymásra épülés allegorikus értelmezési lehetősége a könyv technikai megalkotottságán túl (tehát hogy a részek követik egymást, ívek sorakoznak ívek után) nem mutat rá egyéb kohézióra. Az első szólam talán kivétel ez alól, a négy szöveg egy mátrixon belül értelmezhető: egy történet négy textusból épül fel; a lineáris történetvezetéstől eltérő gyakorlatot érvényesítő darabok egymás előzményeként fűzhetőek össze, így az első darab számos hiátusát a második, harmadik és negyedik rész fejti ki. Későbbi helyeken, más szólamokban is megjelennek olyan tárgyak vagy referenciák, amelyek az első szólamban kulcsmotívumok voltak, azonban a kapcsolat ezek között nem egyértelmű, ugyanis egy bizonyos tárgy az egyik első (az egyszerűség kedvéért) novellában kitüntetett helyen szerepel, a kötet más pontján pedig egy félreeső helyen áll. Nehéz nem motivált kapcsolódást keresni a kettő között, de az összefüggés értelmezésére, a két szöveg párbeszédének lehetőségére nem ad egyéb jelzést a szöveg.
Tény: A huszonnégy szöveget leggyakrabban homodiegetikus narrátor közvetíti, pozíciója változik. Idézet az Utószóból:
A szövegegyüttes, amelyet a kezében tart, feltehetően a magyar irodalom legelső elbeszélése, amelyben egyáltalán nem szerepel semmiféle Név. Se tulajdon-, se személy-, se város-, se ország-. Felszabadulás. Az elbeszéltekben nincsenek személyek, se etnikumok, kisebbségek, felekezetek, politikai államok, országhatárok: csak artikulált emberi hangok, beszédmódok sorjáznak lejegyezve. Kibocsátóikat nem nyűgözi a származás törvénye, nincsenek röghöz kötve se téridőben, se biológiailag-szexuálisan. (184.)
Vélemény: Nem zárható ki, hogy az elbeszélői szólam végig konzisztens, egyazon személyhez köthető, azonban ennek cáfolata is igaz lehet. Olykor inkább férfias tevékenységeket végez, és azokat kommentálja, máskor inkább nőkre jellemző kiszolgáltatott helyzetbe kerül, nővérkének nevezik, ritikült visel; egy szövegben azonban androgünnek és nemtelennek titulálja magát. Az eldönthetetlenség abban áll, hogy az elbeszélő a kötetben ugyan végig grammatikailag jelölt, része a történeteknek, folyamatosan reflektál saját cselekedeteire, nem lehetne megkülönböztetni az elbeszélői beszédmódokat a fejezetek összehasonlításakor – mégis zavaros, hogyan miként változtatja egyazon történethez kapcsolódóan a pozícióját. Erre jó példa az első szólam szövegeinek összehasonlítása. Az első szövegben a narrátor kórházban látogat meg egy beteget, a másodikban ő fekszik betegként (valószínűleg) ugyanabban a kórteremben, a harmadikban pedig egy fizikai küzdelem eseményeit megfigyelőként E/3-ban írja le; az utolsó mondat viszont elbizonytalanítja az olvasót abban, hogy megfigyelő volt-e vagy éppen ő verekedett: „Én voltam ott, szögezem le, ahogy a gangra kilépek.” (23.)
A kötet olvashatóságát próbára teszi a személynevek hiánya, a deiktikus elemek beazonosíthatóságának mellőzése. Sipos Balázs túloz, amikor azt írja, hogy személy- és helynevek egyáltalán nem szerepelnek a kötetben: Minótaurosz (szereplőként és címként az első szakaszban), Királytelek, Rakamaz, Kótaj, Mátészalka, Nagykáló stb. (felsorolásként a 63. oldalon); a Sebességdiagramm novellában A-Z-ig egy telefonkönyvből neveket sorol az elbeszélő. Település- és személynevek tehát szerepelnek a kötetben, de nem szerves részei az elbeszélésnek, nem kapcsolódnak megszólalásokhoz, számtalan mondat deiktikus loop-ban cirkulál. Nem tudjuk, éppen ki cselekszik, és ki beszél. A kötet olvasóját kihívás elé állítja ez a kísérlet. A már említett harcjelenet során egyes szám harmadik személyben írja le az egymásra mért csapásokat, ezzel eldönthetetlenségben tartva, hogy ki végzi és ki szenvedi el a cselekvést. A kihagyásos szerkezet kétségkívül érdekes, sokkal inkább a jelenet brutalitása áll fókuszban, mint a szereplők cselekedetei; mégis a szemantikai bravúr helyett a szintaktikai hiányosság tűnik fel:
Felvonyítanak az erdő fái között, és üvöltve rontanak egymásnak, súlyos ütéssel csapva agyon támadó a támadót. Mellkasába térdel. Szétzúz fejet. Véres ökle vérrel keveredik. Lesújt. Vesén rúgják. […] Roppan a csont. Taszítja tölgyfa törzsnek. Arcát nekiszorítja. Hátulról veri. (21.)
Gyakran gyors jelenetváltások követik egymást egy mondaton belül. Időben és térben változik a helyszín és változnak a szereplők. Az Elmetektonika című szövegben a szereplő által megélt múltbéli történetet szabad függőbeszédként közvetíti az elbeszélő, aki folyamatosan reflektál a történet elmondásának idejére is. Ez a többszörös múltidő nem ismeretlen, de a szereplők beazonosíthatóságának hiánya és az idősíkok egymásra vetítése mégis zavart okoz.
Tény: Különböző tárgyi-lexikális ismeretek garmadáját vonultatja fel a kötet (a teljesség igénye nélkül): a művészettörténet, az építészet, a populáris és képregénykultúra és az orvostudomány területeiről.
Rajzolatában mutat hasonlóságot a szív elektromos működéséről árulkodó elektrokardiográfia görbével, annyi kiegészítéssel, hogy a kamraizomzat legnagyobb tömegének ingerületbe jutását ábrázoló pozitív R hullám kilengése a diagramon ábrázolt sebességmaximumot nagymértékben meghaladja, azaz a kilengések között mérhető tartomány az elektrokardiográfia görbe esetében jócskán nagyobb. (57.)
Vélemény: Szótár kell hozzá. Vági János kötete olyan professzionális szuperolvasót (vagy szuperprofesszionális olvasót?) kíván, aki magabiztosan kiismeri magát a fenti területek mindegyikén, egyéb esetben a kötetben aprólékosan kidolgozott és motívumként végigvonuló tükörszerkezetek csupán egy dologra mutatnak rá: az olvasó ismerethiányára. Kérdéses, hogy azok a hivatkozási pontok, mint Kusama és Pistoletto, Machine Man és az Alfa különítmény, az elektroenkefalogram, skurc, diploducos és a rizóma nóduszai teremtenek-e egy olyan referenciális mezőt, amelyen belül képesek a szöveggel szervesülni, vagy éppen annyira eltávolodni tőle, hogy ebben legyen felismerhető az értelmezésre tett kísérlet immanens kudarca. Rendhagyó és talán nyájaskodó lett volna egy név- és tárgymutatót csatolni az appendixben, de mindenképp megkönnyítette volna az olvasó dolgát, kérdés, hogy feladata-e ez egy szépirodalmi szövegnek. Hiszen nem a Dűne cirkoruhái és sziecsei között kell tájékozódnia egy science-fiction terében, hanem Vági enigmatikus realizmusában, ami az ismert vagy legalábbis a megismerhetőség látszatát keltő világból építkezik.
Tény: A kötet leíró részeinél fontos a látvány, különös tekintettel fényre és árnyékra, tükörre és tükröződésre. A látvány leírása poétikus, az érzékelés részletezése rámutat az elbeszélő sajátos perspektívájára.
A lépcsőház opálos üvegén át jön befelé az ég szokatlan kékje, a friss festés vakít. (74.)
A hálófülke közvetlenül a konyhából nyílik, egyetlen ablakán keresztül igyekszik befelé a város, türemkedik be a szemközti háztömb homlokzata, ahogy a lakatos hájas pocakja ki, mert majd kibuggyant a kettesével gombolt ing szorításából, miután átvette bögrét; leitta magát. (49.)
Vélemény: A leírások szemantikailag olyannyira sűrűek és rétegzettek, hogy más tördelésben versként is működhetnének. Az elbeszélői perspektíva külvilágnak való alávetettségét a két irányból is rátörő látvány igazolja a második idézetben. Mindeközben a részlet humoros, tükrös szerkezetként mutatja be ing és has, ablak és külvilág viszonyát.
Az első idézetben a frissen festettség egyaránt vonatkozhat a természet megalkotottságára (az eget festették frissen) és a lépcsőház falára; a külvilág leírhatóságát azonban visszavonja a kilátás korlátjaként tételeződő opálos jelzővel és a vaksággal, az érzékelés megbénulásával.
Az elbeszélő több ponton tesz fel kérdéseket vagy fogalmaz meg állításokat a nyelvvel kapcsolatban: amint eltávolodik a szereplőktől és a cselekménytől, aprólékosan irányítja a fókuszt kisebb egységekre. A szövegek legnagyobb érdeme az a nyelvi teljesítmény, ami a szintagmák és mondatok szintjén mutatkozik meg. A látványtól függetlenül is gondolkodik a nyelvről, a vezetéknevek jelentésnélküliségéről, az itt és az ott, az ez és az az viszonyfogalmakként való működéséről, és azok flexibilitásáról, a sehovatartozás nyelvi paradoxonáról, szó szerint: a szó magányáról, szó és jelentés viszonyáról.
Ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy változatos stílusértékű megnyilatkozások köthetőek az elbeszélőhöz: olykor trágár, majd tudományos, máskor eltúlzottan népmesei. Ezek a váltások gyakran motiválatlanok, a mondaton belüli stíluskeverésnek (pl.: „A kézmosó fajanszán múlt századi dzsuva.”) nincs további szerepe a szövegben, nem mutat rá a beszélőre, nyelvének sokféleségére. Azáltal, hogy a stilisztikai diszkrepanciára figyelem irányul, megtorpan az olvasás, de a szöveg nem kínál választ a törés szükségességére.
Tény: A prózaszöveget meghatározza a gondolatfolyam.
Vélemény: Egy szöveghelyen a tér leírásáról az elbeszélő áttér egy tudományos tényre, majd a statisztikából filozófiai kérdéseket vezet le és válaszol meg. Az időt kimerevíti, a tárgyakat megfigyeli, leírja, újabb történetekkel kapcsolja össze, felfüggeszti és jelentéktelenné teszi az egyes darabok cselekményívét. A történetmondás nem szervezőelve a szövegeknek. Néhány példa a nem túl bonyolult cselekmények elbeszélésére: Valaki egy kórházban különleges térben jár; vagy: Valaki nehezen viseli, hogy nagyapja régiségkereskedését kell vezetnie; esetleg: Valaki egy képregényolvasó-szekrényt tervez. A történet tehát nem kérhető számon a szövegeken, legalábbis hiába, az olvasó falakba ütközik, ha történetet vár. Falakba ütközik, ha szeretne kikapcsolódni, elolvasni, túllenni. Vági kötete időt és figyelmet igényel, lassúságot, visszatértést szavakhoz, mondatokhoz, már olvasott oldalakhoz.
Végezetül: Hogy miért tények és vélemények? Mert Vági János kötetéről aligha lehet megkérdőjelezhetetlen kijelentéseket tenni. Ez az írás így egy olvasat marad, amely nem dönt jó és rossz között. Vannak bizonyos állítások, amelyeket többé-kevésbé tényként lehet közölni a kötettel kapcsolatban: melyek a borító sajátosságai, milyen korban játszódik a cselekmény, milyen sajátosságai vannak a könyv szerkezetének stb. Azonban a kötet megítélése közel sem lehet egyértelmű. Természetesen ebből a szempontból nem kuriózum a Hanghordozó, de jelen sorok írójának gyanúi merültek fel azzal kapcsolatban, hogy képes-e a kötetről egységes és adekvát kritikát írni. Bizonyos darabok első olvasásra érthetőek, világos a szöveg minden viszonyrendszere, tragikuma, másokban harmadik olvasásra is problémás a tájékozódás, véletlenszerű szürrealista képek követik egymást, eltűnik majd megjelenik az elbeszélő, a fokalizáció folyamatosan változik. Egyes szövegekben a gondolatfolyam végletesen klisészerű, másokban az emberről, a magányról, az időről és az emlékezetről való gondolkodása rendkívül rétegzett. A kötet első része mitológiai alakok nevével rendelkező szereplőket mozgat, felkínálja az allegorikus olvashatóságot, működnek a megszokott olvasási mechanizmusok, majd ez a szál eltűnik. De valóban eltűnik, vagy az olvasó valamit nem vett észre? Az a kísérlet, hogy megszólalásokat nem köti névvel rendelkező szereplőkhöz az olvasás új dimenzióit nyitja meg, vagy megbénítja az értelemképződést? Számon lehet-e kérni a köteten az olvasó számára ismeretlen neveket és kifejezéseket, vagy szégyellje magát, aki nem tudja, mi a nódusz? Ezekben a kérdésekben állásfoglalásra van lehetőség, tényekre és véleményekre, jelen szöveg pedig erre vállalkozott.
Vági János: Hanghordozó. Pesti Kalligram, 2024, 187 l.
Hozzászólások